A XXXVII. matekos tábor
/Bakony, 2006. december 29. - 2007. január 1./
 
 
 

Mottó: „Leverlek, mint Julcsi a bögréről a zománcot, avagy ha a személyi számod kérik, ne a telefonszámod add meg!” (:

Egy kis magyarázkodás: új belépő vagyok a CSZTKFT-ben, sokan talán nem is ismertek, sokatokat én is csak kicsikét, és amúgy is C-s voltam (emelt szintű történelem...), szóval ilyen indulás után ne várjatok sokat! Igyekszem megfelelni a jobbnál jobb beszámolóíró elődök szellemének, de nehezen fog menni. Tekintettel, hogy nevekben és számokban amúgy sem vagyok jó...

Előzetes megjegyzés: Hó nem volt.

December 29-én, pénteken NAGYON korán (Marika szerint nagyon késő este, vagyis 6-kor!) indultunk a Déliből. A kezdőcsapat a következő lelkes korán kelőkből állt: Zsuzsi, Marika, Adri, Ági, Réka, Matyi, Misi (aki később a Másik előnévvel gazdagodott, de egyébként Harangi), Krisztián, Balázs, Dani, Ádám, Gyuri, Julcsi. Veszprémig álmosan telt az idő. Halvány emlékeim szerint Kelenföldön csatlakozott Misi is. A fülkében mindenféle szerencsejáték zajlott, illetve a szomszéd fülkében valamiféle névleges házasság is kötetett, amiről a felek belegyezése nélkül nem merek többet mondani... (: Veszprémben egy gyors átszállással birtokba vettük a kispirost, ami egészen a célig, Bakonyszentlászlóig vitt minket. Az állomáson kedves helybéli házigazdánk, Brigi várt, és egy rövid tanakodás - hosszabb vagy erdei - után házhozmenetel történt.

A BÉKE boldog Edith Stein háza

Mindenképpen megemlékezést igényel hajlékunk hangzatos neve, nem hiszem, hogy valaha járt a CSZTKFT ilyen szép nevű, és ilyen komfortos helyen! Merthogy meleg, sok szoba (amiből az egyik János atyának volt fenntartva), sok ágy és még több matrac (Balázs mint Borsószem Hercegkisasszony... (:), felszerelt konyha, fürdő, ráadásként még egy kápolna is! Egy nagyon huszáros lepakolás után neki is indultunk az aznapi tervezett útvonalnak. A jó tájékozódás lényege a pontos célmeghatározás! Na és persze a kiindulópont sem mellékes, ami esetünkben csak az észak és a dél teljes felcserélése volt. De nem szaladok ennyire előre...

Valahol útközben rábukkantunk egy vadregényesen elhagyatott régi malomra és egy befagyott tavacskára. Mivel „Fürödni tilos!” volt, ezért még a jégre sem mentünk... A lényeg, hogy szántóföldeken, Bambik és vadászok útját keresztezve igyekeztünk meglelni úti célunkat, a bauxitbányát (ez meglett), Fenyőfőt (ez is), valamint a térképen feltüntetett Iszonyatos Nagy Fát. (Ez nem lett meg, hiába is állítja Gyuri, és még néhányan! Én láttam. Egy néhány méter magas, göcsörtös, öreg fenyő volt. Minden, csak Iszonyatos Nagy nem! (:) Iszonyatos Nagy Fa helyett viszont volt gyönyörű naplemente csodálás, Balázs pedig ügyesen megpróbált elbújni egy fenyőgally mögé...

Közben persze Krisztián tájolója is csődöt mondott, de nem úgy a gyakorlott fiatalság remek tájékozódóképessége, akik nyílegyenesen, újabb bevetett földeken át hazavezettek minket. Otthon aztán kiderült, hogy a kissé pontatlan helymeghatározás miatt, dél helyett ügyesen észak felé indultunk, pár kilométer után le is menve a térképről. A tanulás címén otthon maradott Réka és Zsuzsi fantasztikus gulyáslevest rittyentett nekünk. Vacsi után névtanulás és ismerkedés következett, amin olyan hasznos dolgok kiderültek, hogy Zsuzsi még mindig zsibong, viszont Réka sosem pusziszkodott az asztal alatt, legalábbis az oviban nem. (: Ezután már csak a szokásos „rizikós-kátánozós-csizmázós-funkenizés-miegyebes” este következhetett, az idősebb generációnak egy takaróba burkolódzós nosztalgiázással helyettesítve... (: Az este folyamán még kis különítmény fogadta az állomáson Hajnit és Mátét...

Megjegyzés: Hó nem volt. Sőt, hóágyú sem.

Másnap reggel még kisebb különítmény fogadta Zsófit és Pannit. Reggeli és kajacsomagolás után megint sikerült majdnem időben útnak indulni, és meghódítani a Cuha-szurdokot. Kétszer nem léphetsz ugyanabba a folyóba - tartja a nagy mondás. Nekünk a patakkal többször is sikerült eljátszani ezt. Kereszteztük a vasútvonalat is, több alagutat is megnéztünk, volt, aki még többet, majd néhányan - nagyon bátran - végig is mentünk egyen. Zsófi majdnem infarktust is kapott az aggodalomtól és a rémülettől, miután alig 20 (!) perc múlva elhaladt ott egy vonat! (:

Enyhe és röpke nézeteltérést követően - az „eszünk” és a „megyünk” érvek ütköztetése után - kecsesen megterítettünk a turistaút közepén, férfierőt próbáló „fagyottsajtkipaszírozás-tubusból” és hasonló feladatok után hazaballagtunk. A hazaballagás azért nem ment olyan simán, mint gondoltuk mi, akik jócskán lemaradva „Adj király katonát!” játszottak, meg énekelgettek. A csapat eleje ugyanis valahogy jócskán hamarabb, és más útvonalon érte el fűtött hajlékunkat, aztán kicsit aggódni kezdtek, hogy hol vagyunk. A történet további része csak halványan dereng - minthogy én a végén baktatók boldog tudatlanságban lubickoló csapatát erősítettem - nem emlékszem a többi részletre...

Hajnival szerencsére még itthon megcsináltuk a bolognait, így elég gyorsan asztalhoz ülhettünk. Ezután újra hódoltunk bűnös játékszenvedélyünknek, hol máshol természetesen, mint a kápolnában... (:

Megjegyzés: Hó nem volt. Hóágyú sem. Sőt, térképelhagyás sem.

2006 utolsó napján a csapat egyik fele lelkesen elment a reggeli misére, abban a biztos tudatban, hogy nem fogja meghallgatni az egyházközség egyéves beszámolóját. Természetesen sikerült megtudni, hogy a faluban 24 temetés volt, míg keresztelő mindössze egy, és még sok más, ehhez hasonló, lelki épülésünket szolgáló tudnivalót.

Eközben Misi és Ádám fogadták az állomásra érkező amazonokat, akiknek neve is lett: Ági és Fruzsi. Gyors ismerkedés után elsétáltunk Brigiékhez, ahol a szülei már vártak minket egy kis fűtőanyaggal (pálinka), valamint egy útra készen álló lovas kocsival. Ennek köszönhetően majd húsz embernek két lóerővel sikerült megtennie sok kilométert a Cuha-szurdokban, ahol előző nap jártunk. Lovacskáink jól bírták a strapát, a jeges patakon való átkeléseket, csupán egyszer kellett leszállítani a társaság nehezebbik felét... (((: Egy kereszteződésnél aztán elbúcsúztunk regényes közlekedési eszközünktől, és gyalog folytattuk utunkat a Cseszneki vár felé. Tervezett útvonalunkat keresztezte egy gémeskút és egy magánterületként feltüntetett, elkerített rész, amit aztán halált megvető bátorsággal... ki is kerültünk.

Megjegyzés: Muszáj ideírnom, hogy eme gyönyörű falucska nevének leírására a Word ennyit reagál: „Ilyen szót nem illik papírra (képernyőre) vetni!” (((: Szóval elnézést a káromkodásért... (:

CSESZNEK falucskába beérkezve elhaladtunk a Fogadó a Kéktúra Vándoraihoz (vagy valami hasonló) elnevezésű idegenforgalmi egység mellett. De hol van ott Kéktúra??? A vár felé kaptatva elmentünk egy szép, régi temető és egy gyönyörű kis vízesés mellett, majd további mászás után feljutottunk a várhoz. Nézelődés, majd élelmiszertartalékaink teljes felélése következett, újabb nézelődés után pedig hazaindulás.

Hazautunk legszebb része sötétedés után köszöntött ránk, amikor fenyőerdőn át vezető ösvényünket a telihold sejtelemes világosságba öntötte. Tényleg nagyon szép volt... Ekkor már sikerült egészben, szóval egyszerre hazaérni, a számolós praktikának köszönhetően. Az otthonmaradott Panni csodás Boldog Új Évet! pudingot készített nekünk, és nagyon finom tejbegrízt. Ezt mindenféle játék, pihenés, előkészület az éjfélre követte. Megfőtt a virsli, elkészült a kukoricasaláta, és előkerültek a pezsgők is. Az éjféli óraütésről sikeresen lecsúsztunk, de a Himnuszt már együtt énekeltük a Nemzeti Énekkarral. A bátrak és erősek megpróbálkoztak a pezsgők kibontásával, ami kettő kivételével sikerült is. E két nagyon jó minőségű magyar termék kb. 20 perces munkát adott legalább 10 embernek. A művelet végül egy dugóhúzó segítségével fejeződött be... úgy tudom legalábbis, én ugyanis nem vártam meg az esemény végét a ház előtt...

Az éjszaka folyamán a lelkesebbek részt vehettek Zsuzsi örökbecsű „csapkodós-gyorsan tedd arrébb a hátsód-dzsémszbondos játékaiban”, eközben és ezután pedig ki-ki építhette a birodalmát, útjait vagy éppen erőműveit. Hajnali 4 körül még Panniék rizikózni akartak... azt hiszem, végül nem lett a dologból semmi. (:

Megjegyzés: Hó nem volt. Hóágyú sem. Ultramodern hókotró viszont igen. De az meg minek?

Hétfő reggel nehezen ugyan, de elkezdtük a 2007-es évet, a dolgos hétköznapokat, ki mosogatással, ki söprögetéssel, pakolással. Mindezt olyan jó ütemben, hogy még egy rögtönzött énekóra is belefért, óvodáskorunk kedvenc körjátékaival megspékelve. Boldog Edith Steint elhagyva az állomás felé még útba ejtettük Brigiék házát, ahol neki és szüleinek egy áldás éneklésével köszöntük meg a vendégszeretet, na és persze a kocsikázást. Délben újra tettünk a vasútvonal megmentéséért, nemcsak az aláírásunkat, hanem a vonatjegyeket is gyűjtve. Előkerültek a dugi-sütik és egyéb ehető dolgok, tanulnivalók, kártyapaklik, Mr. X és a héttel osztható számok is. Kispirosról másik kispirosra váltottunk Veszprémvarsányban, majd Tatabányán várakoztunk egy rövidet a gyorsvonatra, ami végül visszahozott, csúnya, ködös, büdös, de szeretett városunkba. A Keletiben valakinek eszébe jutott egy régi CSZTKFT-s hagyomány, a fogmosás. Csak egy-két résztvevő foga maradt mosatlanul... megbocsátjuk.

Megjegyzés: Hó nem volt. Hóágyú sem. Térképelhagyás sem. Mindenképp mennem kell a következőre is, hátha...

Élményeit lejegyezte: Gellért Julcsi