A XLIV. matekos tábor
/Börzsöny, 2009. május 1-2./
 
 
 

XLIV. matekos táborunk hazánk kisvasutakban leggazdagabb hegységébe, a vadregényes Börzsönybe vezetett. Azzal az elhatározással terveztük ezt a kirándulást, hogy végigzakatolunk a Börzsöny valamennyi működő kisvasútján.

Szállást a Hevér család jóvoltából Perőcsényben kaptunk. A falu megközelítését a Nyugati pályaudvarról induló normálnyomtávú vonattal kezdtük meg. Balázs, Gyuri és Krisztián a végállomáson szálltak fel, Hajni és Máté Dunakeszi-Gyártelep megállóhelyen estek be. Járművet Szobon cseréltünk és busszal folytattuk utunkat. A busz indulása előtt még megcsodáltuk a szépen felújított, ám sajnos még nem működő Szob-Márianosztra kisvasút végállomását. Perőcsényre egy szardíniaképző tanfolyam elvégzése után déltájt érkeztünk meg.

A biztonsági rendszer leküzdését követően Hajni vezetett körbe minket a birtokon, majd Máté szorgalmazására a kertben letelepedve megebédeltünk. Ebéd után nem vesztegethettük az időt, hiszen aznap még legalább 17 km állt előttünk. Gyors pillantást vetettünk a térképre, s egy perc múlva már a templom mellett, a piros jelzésen bandukoltunk. Utunkat több geoláda szegélyezte. Közülük négyet néztünk ki. Elsőként „A börzsönyi Jancsi-hegy” fantázianevűt vettük célba. Nehezítette a dolgunkat, hogy GPS készülék nélkül, csak a leírásokra támaszkodhattunk.

A falut elhagyva a hegygerincen haladtunk dél felé. Útközben egy kisebb tisztás és a szép kilátás csábított minket pihenőre. Szusszanás után folytattuk utunkat a láda felé. A Jancsi-hegy tetejére érve a „Várak a Börzsönyben” túramozgalom ellenőrzőpontja fogadott minket. A láda megtalálása innen már könnyű (láb)ujjgyakorlat volt. Itt sem időztünk sokáig, s utunkat Holló-kő és egy újabb láda felé folytattuk. Nemsokára meg is érkeztünk az első sziklagerinchez. A láda a Holló-Követ alkotó három különálló sziklagerinc közül a legkisebbnél várt bennünket. A kilátás itt is megért néhány perc időzést. Keresgélés közben Mátét elnyelte a föld, ám pár perc múlva a ládával együtt ő is előkerült. A sikereken fellelkesülve indultunk tovább Salgóvár felé. A következő láda, a „K2” a leírás szerint a Kövirózsás-gerinc egyik csúcsára került. Mivel az nem derült ki, hogy melyik lokális maximumon keressük, ezért inkább átsiklottunk felette, és egy gyors rohammal bevettük Salgóvárat.

A várból leereszkedve a piros plussz, majd a kék háromszög jelzésen haladtunk tovább a kékig. Azon az elmosott vasúti pálya nyomait követve indultunk Feketevölgy, a Kemencei kisvasút végállomása felé. Elhaladtunk egy méretes Windbruch mellett, átkeltünk néhány függő, de leginkább ingó hídon, mielőtt a halyagosi Postás kulcsosházhoz érve ismét ládakeresésbe fogtunk. Bár felforgattunk minden nagy lapos követ, amit közel s távol találtunk, de a láda rejtekhelyére nem akadtunk rá, így kissé csalódottan caplattunk tovább. A végállomás felé közeledve a pálya újjáépítésén dolgozó munkásokkal találkoztunk.

Feketevölgy állomásra érve legnagyobb meglepetésünkre Csaba fogadott bennünket. Mint kiderült az egyik haverjával töltötte ott az idejét. Kisvártatva befutott egy kirándulókkal teli vonat, amit mi azon nyomban megrohamoztuk. Jól neveltek lévén felszállás előtt először helyet adtunk a leszállóknak. A bökkenő az volt, hogy nem volt leszálló utas, így hiába váltottuk meg a menetjegyünket, fel mégsem szállhattunk. A következő vonatig még volt fél óránk, amit beszélgetéssel és kísérletezgetéssel töltöttünk el (a patak és különböző méretű kövek interakcióját tanulmányoztuk). Szerencsére a következő járatra már felfértünk.

Kemencére érve megcsodáltuk a kisvasút járműtelepét, ahol egy ritkaságszámba menő keskenynyomtávú villanymozdony is pihent. Már lemenőben volt a nap, amikor Perőcsény felé indultunk. Útközben jó szokásunkhoz híven néhányszor átvágtunk. Az egyik alkalommal egy bácsi a távolból rá is kérdezett, hogy hova tartunk. Szerencsére beérte annyival, hogy Perőcsényre, és nem küldte utánunk a kutyáját a részletekért.

A faluba visszaérve Hajni megmutatta a helyet, ahol nyaranta maszatosra ette magát a nagyszülei fagyijával. A falu többi nevezetességének megtekintése után, a megállóban vártuk meg az esti buszt, amivel Panni és Zsófi érkezett. Nemsokára be is futott, ám a viszontlátás öröme egy-két percet még váratott magára, mivel a lányok már az előző megállónál leszálltak. Visszatérve a házba vacsora előtt a kerekes kútból húzott vízzel megöntöztük a veteményest, hiszen „Aki nem dolgozik, ne is egyék!”

Vacsorára a magunkkal vitt főttétel konzerveket melegítettük meg. A desszert a gyalogosan már valóban megtett 2000. km tiszteletére készített süti volt. Az este még beszélgettünk, majd nyugovóra tértünk.

Másnap reggeli és rendrakás után buszra szálltunk, és meg sem álltunk Nagybörzsönyig. Megérkezve oda előbb megnéztük az Árpád-kori templomot, majd belevetettük magunkat a vásári forgatagba. Volt ott minden, mi szem s szájnak ingere. Lassan azonban közeledett a Nagyirtásra közlekedő kisvonat indulása, ezért a vasútállomás felé vettük az irányt. Útközben többször is erőnek erejével próbáltak ránk tukmálni mindenféle földi jót, de mi nem hagytuk magunkat.

Most is csak a második vonatra fértünk fel, de azon bőven volt helyünk. Útközben megcsodáltuk a nevezetes csúcsfordítót, majd némi zötykölődés után megérkeztünk Nagyirtásra. Onnan gyalogszerrel indultunk tovább Királyrétre. Lendületünk azonban nem tartott ki sokáig, egy csúszkapálya ugyanis az utunkat állta. Nem tehettünk mást, kénytelenek voltunk csusszanni párat. Csúsztunk egyesben és párosban, helyből és nekifutással. Némelyeknek az is megfordult a fejében, hogy a pálya mögött legelésző lovon landoljanak, de végül letettek róla. Még sokáig élveztük volna a sebesség mámorát, azonban tovább kellett indulnunk. Útközben egy tisztáson megebédeltünk, majd Király-rétre érve újfent ládakeresésbe fogtunk. Először egy feleslegesen fecsegő madárra kellett figyelmünket szegeznünk. Meg is tudtuk tőle a láda koordinátáit. Panninak hála itt már navigációs készülékkel eredtünk a láda nyomába. A leírás szerint a láda a sűrűben található. Ezzel a megállapítással mi sem vitatkozunk. Dacolva a zord körülményekkel végül megleltük az elrejtett kincset.

Visszatérve a többiekhez, akik a ládakeresés izgalma helyett a fűbe heveredve élvezték a tavaszi Nap sugarait, gyerekek zsivajára lettünk figyelmesek. Egy nagyobb csoport iskolásféle gyerkőc tűnt fel, majd kísérőtanáraik nógatására hamar tovább is álltak. Sietniük kellett, ha a kitűzött időre a szállásukra akartak érni. Mert ugye a későn jövők csak a híradó után... Ha nem akartuk lekésni a vonatot, nekünk is tovább kellett indulnunk. Kis idő múltán meg is érkeztünk Királyrétre, ahol hosszú vívódás után végül nem kóstoltuk meg a világhírű hersenős virslit, hanem helyette a vasútállomásra egyengettük lépteinket. Tudtuk ugyanis, hogy ott hajtányozásra nyílhat lehetőségünk, és azt semmi pénzért nem hagytuk volna ki. Miután kihajtányoztuk magunkat, felszálltunk a Kismarosra induló vonatra és a lemenő nap fényénél lassan magunk mögött hagytuk a Börzsöny hegyeit és völgyeit. Kismaroson nagyobb nyomtávra váltva folytattuk utunkat a Nyugati pályaudvarra, majd onnan már egyénileg tovább hazáig.

Homoródi Krisztián